Magabiztos voltam, sikeres a munkámban, s a legszebb, adtak a véleményemre, hallgattak rám a barátaim, kollégáim. Életem párja most is itt van mellettem, akit végtelenül tisztelek, értékesnek és gyönyörűnek tartok. Azért, hogy mellettem van, minden nap hálát adok az égnek. A szüleim szeretnek, nagyon is, talán jobb embernek tartanak, mint amilyen valójában vagyok, persze nekik mindig meg akartam felelni és nagyon szeretem őket. Felületesen talán az tűnhet ki mindebből, hogy túl sok okom nincs pánikolni – meg kell hagyni, szerintem sincs. Szerettem megérteni mindannak a logikáját, ami érdekelt, hát pláne igyekeztem mindabba beleásni magam, ami most történik velem, hiszen mindennek van oka, még ha elsőre – vagy talán sokadjára sem nyilvánvaló.

 

Manapság nem szeretek társaságba járni, nem az embereket nem szeretem, hanem a birkózást a szorongással, a szédüléssel, miközben elvileg oldottan lehetne kitárgyalni a világot. Nehezemre esik figyelni mindarra, amit mondanak, mert leköt a saját nyavalyáimra való figyelem. Kirekesztek másokat, ez az igazság, s valahol így önzővé is tesz ez a kínlódás. A munkában a teljesítményem a réginek csak árnyéka. Menekülök haza, amikor lehet, csak a szükséges minimumot teljesítem. Elintézem a napi dolgaimat, utánajárok, aminek kell. Ezekben a hétköznapi szituációkban nem érzem magam biztonságban, de a „kötelező” feladatokat végrehajtom, gépiesen, rutinnal. Azt hiszem, mostanában visszavonultam, amennyire lehet.

 

A pánikban és a pánikhelyzeteket összekötő szorongásban a fizikai tüneteken túl a legrosszabb az, hogy elveszítjük az érzést, miszerint mindent mi magunk irányítunk az életünkben. Az események és érzések úgy tűnik, saját irányt vesznek, s hát hogyne, kellemetlen irányt. A pánikhelyzetben történő internalizáció, azaz a fokozott befelé figyelés során minden testi történésemre felfigyelek, így ezek mind komoly jelentőséget kapnak. Így könnyedén elindulok az alagúton befelé, ami intenzív félelemérzetet alakít ki bennem, ez fixálódik akár órákra, napokra. Érdekes, hogy az eltelt négy hónap alatt különösen erős pánikhelyzet csak egyszer alakult ki, ezt tekintem száz százalékos erősségűnek. Ekkor otthon feküdtem az ágyon, jéghideg volt minden tagom, közben folyt rólam a víz, hevesen vert a szívem és nagyon féltem. Hogy mitől? Nem tudom! Egyszerűen attól, hogy valami nagyon rossz fog történni velem, ami beláthatatlan és nem lehet megakadályozni. Fontos, hogy ez is egyfajta befelé figyeléssel indult. Mindeközben teljesen világosan láttam, hogy nincs semmi baj, nem fenyeget semmilyen konkrét veszély. El is mondtam, hogy mit élek át. Minden kapaszkodó ellenére, amit a valóság adhatott, belül rettegtem. Ez után, hiába csillapodott az intenzív félelem, napokig szédültem, rosszul éreztem magam, minden érzékem a százszorosára erősödött és nagyon el voltam keseredve. Ügyetlennek, elesettnek, tehetetlennek és tompának éreztem magam, s azt fejtegettem, hogy mindez nagyon is látszik rajtam. Ezt megközelítő, talán kilencven százalékos erősségű élményem nagyon sok volt a kezdetek óta. Érdekes, hogy ezeket az élményeket közel állandósulva szédülés és bizonytalanságérzés kötötte össze. Ha nem is pánikolok, ez a szédülés szinte állandóan velem van, néha a szorongás felerősödik, majd enyhül, de úgy érzem, mindig velem van, ott lappang folyton. Azt is fontos megjegyezni, hogy a szédülésessel, bizonytalanságérzéssel telített periódusokban nem feltétlenül veszem a levegőt helytelenül, vagy csak nem veszem észre(?). Ez azért fontos, mert sokan azt mondják, hogy a helytelen, felületes légzés, a hiperventilláció, a vér oxigén-széndioxid egyensúlyának felbomlása okozhatja a szédülést. Ezt a köztes szorongást hullámzó félelemérzet jellemzi legjobban és egyfajta belső remegés, amikor az embernek a lelke rázkódik itt, legbelül a mellkasában.

 

A legrosszabb élmények központjában mindig az a félelem állt, hogy elveszítem a kommunikációs képességemet, hogy nem tudom majd elmondani, hogy mi a bajom, s hogy egyáltalán megőrülök, elveszítem a fejem. Ma már úgy gondolom, hogy a legfőbb táplálója annak, hogy ez az érzés felüti a fejét az, hogy sosem tudom igazán, hogy mit hoz a jövő – talán rosszabbodni fog ez az állapot, s valami visszafordíthatatlan irányt vesz? Ezt nevezem a kontroll elvesztésének. A kontroll azt jelenti számomra, hogy bizonyos korlátok között az ember cselekedetei – kivéve a fatális véletleneket - bizony igenis befolyásolják a jövőt, legalábbis a legközelebbi jövőt, a következő pillanatot. Ez normális esetben észrevétlen biztonságot ad, kapaszkodót jelent. Ezt veszítettem el! Ezen felül nagyon kellemetlenek az úgynevezett szomatikus tünetek, mint heves szívverés, emelkedett vérnyomás, ájulásérzés, szédülés, különböző szúrásszerű fájdalomérzetek a test legkülönbözőbb részein, zsibbadások, a koncentrációs képesség csökkenése, menekülésérzés, fantomérzés, mintha kívülről látnám magam, elidegenedés érzése, általános étvágytalanság. Az első kellemetlen élmény során csak a fizikai tünetekre koncentráltam, amire a magyarázat talán az, hogy az ember leginkább szervi okokat gyanít tünetei hátterében, azonnal azt feltételezi, hogy közelgő szívrohama lesz, stb. Előbb utóbb én is eljutottam kardiológushoz, aki lényegében mindent rendben talált a szívem és a keringésem körül. A szakirodalom azt mondja, hogy a pánik, szorongás kialakulásában lehet szerepe a gyermekkornak, a gyermeki élményeknek, vagy lehet szerepe genetikai tényezőnek, esetleg magának a habitusnak, vagy másképpen vérmérsékletnek. Nem tudom, hogy a gyerekkornak ehhez a mai állapothoz lehet-e köze, hisz mindenkinek megvannak a maga bajai a maga fiatalkorában és mégis kiheveri és kész, én is felnőttem, teszem a dolgomat, mint bárki más. Különben is, ez esetben sokkal jobbnak tűnik a jelennel foglalkozni, hiszen négy hónappal ezelőttig „semmi” bajom nem volt, hát akkor mi történhetett? Jut eszembe egy apróság, nekem mindig meleg a kezem, a legnagyobb hidegben is, hát egy ideje rendszeresen jég hideg, mint anno a vizsgadrukkok idején.