A jéghideg kéz a „lélek hőjének” az indikátora. Egyértelmű összefüggés van a kettő között az én esetemben, hiszen ha stresszes, szorongó, feszült vagyok, a kezem is hideg.

 

Érdekes, hogy régebben is ugyanez volt a helyzet és arra is emlékszem, hogy amikor aktívan megnyugtattam magam, a kezem néhány pillanat alatt felmelegedett. Ugyanakkor a többször említett szédülés is a szorongáskor erősebb. Nem mondom, hogy nyugodtnak vélt pillanatban megszűnik, de hiszen mostanában milyen is az a nyugalom? A nyugalmi szint is eltolódott az abszolút skálán, tehát a szédülés addig maradni fog, amíg az igazi, régi nyugalmi állapotot nem tudom elérni! Ennyi az egész. Ha jól belegondolok, hogy mennyire fontos is ez a szorongás, rájövök, hogy e nélkül élni nem lehet. Fontos azért, mert a történéseknek súlyt ad az által, hogy jelzi a jövőbeli hatásuk erejét. A lényegtelennek vélt dolgok miatt a legtöbbször nem aggódunk, a lényegesek miatt igen, így ezek miatt jobban is szorongunk, ilyen például egy egyetemi vizsga. Persze felborulhat az egyensúly akkor, amikor először lényegtelen, majd szinte megfoghatatlan tárgyú dolgok, történések miatt kezdünk el aggódni, szorongani, s nem is értjük, miért. A legfontosabb ebben az, hogy ezt a szorongást MI MAGUNK generáljuk, nem más. Ha ez így van, akkor TUDATOSAN MI TEHETJÜK helyre, a maga helyére a gondolkodásunkat, tehát egyes szorongásaink súlyát. Ez pusztán azért következhetett be, mert a szorongás szintünk egy felső határ felé közeledett bizonyos külső-majd belső történések hatására és ott szépen fixálódott. Ez olyasmi, mintha állandó fenyegetésre reagálnánk, s a végén a legkisebb beavatkozásra a maximális választ adjuk. Ezt azután lehet húzni hónapokig, évekig, semmi különös nincs ebben. Az állapot ettől kezdve önfenntartó, mert átértékeljük a kis ingereket, nagy ingerekké, s úgy reagálunk rájuk. Kicsit hasonlatos ez az allergiához, amikor az immunrendszer óriási beavatkozásnak, behatolónak vél egy pici pollen részecskét és megkeseríti ezzel a nyarat. A nagy kérdés az, hogy az általános túlreakciót, azt a kiemelt érzékenységi szintet hogyan lehet csökkenteni?

 

Úgy vélem, természetes az, hogy először nehezen, vagy akár úgy is tűnhet, hogy sehogy. Relaxálni elkezdeni nehéz, először is azért, mert nem tudom elengedni magam. Behunyom a szemem és azonnal mindenféle dolog eszembe jut, akár rágódok is rajta, miközben persze szédelgek is. Ezt gyakorolni kell, s talán tényleg igaz az, hogy nem hinni kell benne, hanem csinálni, gyakorolni és kész. Erről jut eszembe, hogy nem muszáj bebiflázni a kapott relaxációs „elnehezül a karom, a lábam” dumákat. Van az interneten is (youtube), az „autogenic” szóra rákeresve sok autogén relaxációs program, nyugis képekkel, csak ezt kell elindítani. Igaz, hogy angolul van, de hát nekünk pont az angol hidegvérre van szükségünk, nemJ? Azután pedig ott van a mozgás. Az 20-30 perc futás egy kis küzdelem, amely küzdelem épp elég ahhoz, hogy egy picit szenvedjünk alatta és el is fáradjunk, miközben legyőztük a távolságot és saját magunkat. Tehát így vagy úgy, de sikerélményt jelent. Először szinte semmit, aztán egy picit és így tovább. Kontrollt ad a test feletti győzelem a lélek felett is, és végtére is ezt a kontrollt keressük.